Attila bőrművész, TájGazda

Kedves Olvasó! Nézze el nekem a beszámoló hosszúságát e két remek kézművesről, Andorról és Szilviáról. Az interjú minden mondata oly igaz, hogy megvágni azokat nem szerettem volna.

A sorok olvasása közben is kiérződik az a szeretet, elhivatottság, ami a munkájukból és magukból az alkotókból árad. Szívből ajánlom figyelmükbe történetüket.

Andor szavait idézném:
Mindig is vonzottak a régi, antik, archaikus dolgok. Gyerekként a kedvenc játékom egy kulcstartó-csontváz volt, amit mindig magammal hurcoltam. Autókban, motorokban, házakban, ruhákban, színekben, illatokban, formákban, mindenben a régit, a természeteset kerestem. - Amolyan retrómániám van.
2010 augusztusában Sepsiszentgyörgyön megalapította néhány barátom a helyi Baranta közösséget, amihez csatlakoztam. Mert Hagyományos Magyar harcművészeti ág, ezért mindent tanultunk, ami hagyományos, magyar, és/vagy harci jellegű - mint népzene, tánc, és pásztorhagyományok. A legelső fegyvernem, amit megtanultunk, az a bot volt. Ezt viszonylag egyszerűen beszereztük, de hamarosan másadikként követte a Magyar karikás ostor. Ezt nehezebb volt beszerezni, de oktatónk és jó barátunk, Elekes Tibor megtanította az egész csapatnak, hogyan készíthet el magának egy használható ostort, műanyag kötélből. Itt kezdődött a történet. Jobbat, természetesebbet akartam. A technika megvolt, csak az alapanyagot kellett felhajtani. Elkezdtem tehát kenderkötélből ostorokat készíteni - elébb magamnak, majd miután kipróbálták páran, meglettek az első „megrendeléseim”. Ekkor született meg az Atilla márkanév az ostoraimra, mert Atilla az Isten ostora. Úgy gondoltam, hogy Isten dolgozik a kezemen át, így az Ő ostorai ezek. A legtöbbet anyagárban készítettem el, mert tudtam, hogy a barátaimat sem veti fel a pénz. Megszületett az örök ajándékötlet: mindenkinek azt adtam, vagy tartozékot ajándékba, ugyanis a sudara az hamar elkopik. Mellesleg tudták, hogy a sudár a hangrobbanás pillanatában átlépi a hangsebesség kétszeresét?

Miért választottuk a bőrműves szakmát? A helyzet adta magát: munkanélküliként egy egy rendelés adott kis mozgásteret, és mivel soha nem szerettem, ha parancsolnak nekem, nem szívesen kerestem más munkáját, ha volt saját dolgom. Néha választottam ugyan munkahelyet hosszabb-rövidebb időre, de mind kudarcosan végződött (legtöbbször önhibámon kívül) – volt, hogy be is pereltem a munkaadót. Legutóbb 2016 őszén Isten választás elé állított mindkettőnket. Az történt, hogy nyáron egy kis falu jelentéktelen kis kalandparkjában voltunk felügyelők, ha úgy tetszik: Park Kalandorok. Őszre sikerült a munkáltatónak eljátszani az összes bizalmunkat, és mi ezen a csalódáson - és a közben jelként érkezett Lovasíjász című filmen - felbuzdulva úgy döntöttünk, hogy a saját lábunkra állunk, mert biztosan Isten is azt akarja ezzel a sok rossz munkahellyel közölni, hogy miért nem a magunk szekerét toljuk. Mondhatjuk, elhívott bennünket Isten erre az útra.

Én 2010 óta foglalkozom eme kézművességgel, míg Szilvi sokkal régebben, - igaz találkozásunkkor hoztuk ki egymásból a legtöbbet. Ő már kislány korában hímezni tanult a nagymamájától, és mindig is csodálatosan tudott rajzolni. Tanulmányait erdő- és természetszeretete határozta, irányította, így lett Környezetvédelmi technikus, majd Természetvédelmi mérnök. Sokat gondolkoztam kapcsolatunk elején, hogy hogyan tudnánk a tanulmányait és tehetségét kamatoztatni, beleépíteni a tevékenységembe, és megtaláltuk a megoldást: Megoldotta a műhelyünk veszélyes hulladék problémáját, sőt nemcsak megoldotta, hanem haszonra váltotta. – Ezt alább ki is fejtem majd.
Az én családomban anyai nagymamám testvérének a férje szűcs volt, - igaz magát szabónak nevezte, de ő bőrből dolgozott, legalábbis erre emlékszek a legtöbbet, - talán ez volt, ami megfogott. Kisgyerekként sokat nyaraltam náluk, mindig rengeteget tébláboltam a műhelyében, és álmodoztam, hogy egyszer majd nekem is lesz egy ilyen műhelyem. De sajnos mire feleszméltem, hogy ezt az utat választom, már elindult a „nagy útra”. Egyedül maradtam az álmaimmal, mester nélkül.
Szilvinek ebben is nagyobb szerencséje volt, mint nekem, mert időben felismerte ezt a lehetőséget, így élt vele. - A nagymamája volt a tanítómestere a hímzésben, édesanyja és nővérei szintén tőle tanulták, s testvéreitől rajztechnikákat sajátított el, s a tanulmányai során is felismerték, díjazták tehetségét.

Mint feljebb említettem, a baranta indított az utamra. Abban minden fegyvert megtanultunk használni, viszont valamiért nem érzem magam harcosnak. Az igazamért kiállok, de nem vonz, hogy naponta fegyverrel gyakoroljak. Persze íjam van, ostorom, fokosom is, - nagyon szeretem őket, de inkább a szemem gyönyörűsége kedvéért. Én inkább a népzene és a népművészet irányába indultam el. Énekelni és táncolni ugyan nem szeretek, de van egy pici hangszer, amit naponta több órán át bűvölök, - Doromb a neve, Szilágyi mester Kecskeméten készítette. Lelke van, pedig „csak” egy darab vas.

A legelső tárgyam, amit elkészítettem, az egy ostor volt, persze azt nem bőrből. Egyszer ugyan megpróbáltam, de a kudarc elvette a kedvem, és azóta csak kenderkötélből készítem, amíg kedvet nem kapok újrapróbálni. (Igaz ez hosszú évek óta nem jött elő. Van ostorom és egyelőre nem érzem szükségét újnak. – Megjegyzem, időm sem sok van magamnak készítgetni ezt-azt. :D ) Aztán nagyon szerettem volna egy tarsolyt, ez is nagy sláger lett, minden barátom azt kapott akkoriban ajándékba. Később minden tárgyamra tokokat készítettem. Így alakult ki a termékskálánk, ami ma már számos terméket tartalmaz.
Viszont ritkán dolgozunk előre. Mi azt szeretjük, ha magunk előtt látjuk munka közben a megrendelő mosolyát. Vagyis csakis egyedileg megrendelt dolgokat készítünk, amire igényt tartanak a megrendelők. Szívesen használom a tulipán, életfa, ló motívumokat, Szilvi pedig minden olyat, ami kapcsolatos a természettel, de főleg az állatokat: mókus, szarvas, őz, madarak, stb., s vadászjelenetek is.

És hogy mely tárgyak állnak közel a szívünkhöz? Nehéz kérdés, ugyanis nagyon sok tárggyal vettük körül magunkat az évek folyamán, és szinte nincs is kedvenc. Nagyon szeretem a tarsolyomat, amit mindig magamnál hordok, benne a pénztárcámmal - az övemen lógnak. Aztán a másik oldalamon van a bicska tokom, benne székely csontnyelű bicskámmal, amit soha senki sem vett ellenségnek, mert nem is azért hordom. - Nálunk Székelyföldön azt tartják, hogy a székelynek legyen bicskája. Ez amolyan személyi igazolvány, székelyesen: Buletin. Egy igazi kedvenc tárgyam azért mégis van: dorombom, és rétegelt bőrből készült tokja. Ezt akkor is magammal viszem, amikor semmit sem viszek magammal, - mikor egyedül akarok lenni, ez az egyetlen, amit felmarkolok. Igazi jóbarát.
Szilvi kedvenc bőrtárgya egy medál, amit első találkozónkra adtam neki. Megpróbált kész tények elé állítani, és kedvenc virágként egy tavaszi virágot nevezett meg, ami akkor, decemberben, semmilyen körülmények közt nem nyílik. Ez a virág a fürtös gyöngyike. Nem gondolta, hogy találékonyabb vagyok annál, és nem adtam fel, elhatároztam, hogy megalkotom neki bőrből. - A mai napig hordja a nyakában. :D

Igyekszünk mindent természetes anyagokból megoldani. Nem szeretem a műanyagot, és ezzel Szilvi is így van. Igaz a domináns anyag, amit használunk, az a bőr, de segítségül hívunk mellé fát, csontot, ritkán fémet is, pl. csatoknál. Igazából mi nem is dolgozunk, ez nekünk nem munka, hanem amolyan meditáció. Persze mint mindennek, van előzménye.
A munka a megrendelővel való üzenetváltással kezdődik, - többnyire én beszélek velük, próbálom felébreszteni a kreativitásukat, hogy előszedjék titkos álmaikat, hogy merjenek nagyot álmodni. Nagyon szeretem, amikor úgy kezdik, hogy -„Nem tudom, lehet-e olyant, de én egyedi elgondolást szeretnék megvalósítani.” -, s a válaszom minden esetben a következő: „Minden lehetséges annak aki hisz” /Márk 9:23/
Ha megvan az el-KÉP-zelés, akkor elkezdünk tervezni. Szilvi a rajzmester, beleveti magát a motívumok világába és előszedi a legnagyszerűbb művet, amit soha senki sem látott még.
Én megtervezem közben a formát és elkezdem kiszabni bőrből. Amikor megvan minden darabja, akkor kilyukasztom sima kalapácsos lyukasztóval, majd motívumot faragunk rá. Ezt követően kap egy kis viaszos festékszerű védőréteget, ami kis színt is ad neki, végül összefűzzük bőrrel.
Szilvi munkája kulcsfontosságú: rajz, és hímzés- ismerete révén nagyon sokat hozzatesz a műhely működéséhez. Én nem tudok rajzolni. Néha sikerül, de azon mindig van javítanivaló. Szilvi előtt internetről nyomtattam ki motívumokat és úgy „tettem rá” az alkotásaimra. Most már bátran mondhatom, hogy a termékeink teljesen egyediek és teljesen kézzel készülnek, és ebben Szilvi hozta az áttörést. Kiegészítjük egymást, és ez így van rendjén.
Viszont van még valami, amit szintén Szilvi csinál: A bőrdarabokból, amik már nem használhatóak bőrműves célokra, ékszereket készít. A bőr, a cserzőanyag miatt veszélyes hulladéknak minősül, ezért sokba kerülne, ha meg szeretnék szabadulni tőle. - Bevallom azért a drága értékes bőrért a szívem is fájna, hogy kidobjam, így Szilvi ezt a gondot is levette a vállamról. Így minden téren nevezhetjük Szilvit a műhely ékművesének. Itt megjegyezném, hogy a műhely neve szándékosan van helytelenül írva: Atilla. Ez volt e név igazi Ősi formája, bizonyíték erre például, hogy a kiejtésünkben is így maradt meg.

Hogy volt e különös, furcsa megkeresésünk? Szerintem minden művészt érnek egyedi furcsa, vicces kérések, - van, amit be lehet vállalni, van, amit nem.
Egy hölgy két bőrostort szeretett volna, piros és fekete színben, amolyan erotikus segédeszközként. Nem szeretek ilyen célokra életre hívni alkotásokat, és bőrostorok terén sincs elég tapasztalatom, ezért tanácsoltam neki egy bőrostorkészítő szakembert, akiről tudtam, hogy készít ezekben a színekben is ostorokat. Ezen kívül soha nem utasítunk vissza munkát, maximum átirányítjuk olyanhoz, aki az adott szakterületen jobb, tapasztaltabb, ahogyan a lószerszámot kérőket is. Vannak barátaim, akik abban nagyon jók, nem szeretnék kontárkodni. Amit magam nem teszteltem le, azt nem adom másnak sem, ezért van a termékeinkre 5 év garancia, mert ennyi ideig nálam munkában vannak a dolgaim.

Mire vagyok/vagyunk büszke/büszkék? Talán arra lehetek büszke, hogy igaz sokszor elbuktam, a családom sokszor kérdezte, hogy „mikor akarom abbahagyni ezt a bohóckodást”, de valahogyan engem ez a hivatás vonz. Egy barátom azt kérdezte, hogy akkor is csinálnám-e, ha nem lenne belőle hasznom? Nem válaszoltam neki, de sokat gondolkodtam, és ma kijelenthetem: Igen akkor is készítenék bőrből tárgyakat, ha nem rendelnének, - akkor ajándékba, magamnak, stb., - ez nekem megmarad ebben az életemben.
Nem igazán hitték el a környezetünkben élők, hogy ebből meg fogunk majd élni, s a közfelfogás is a „normális munkahelyen” való ténykedést részesíti előnyben, azt tartják egyetlen megélhetési alternatívának, ezért úgymond lakóhelyünkön „marslakónak” számítunk jelenleg… Senki nem érti hogy csináljuk, hiszen az ő életfelfogásuk szerint rég éhen kellett volna haljunk…
Viszont mindketten nagyon büszkék vagyunk arra, hogy a megpróbáltatásainkba nemhogy beletörne a fejszénk, hanem egyre több motivációt nyerünk belőle.

A jövőre nézve szeretnénk kiszolgálni a sok megrendelőnket és összeállítani egy kiállításnyi anyagot, amit egy vásárban megnézhetnek az emberek és szórakoztatónak tartják, - amolyan időutazás a bőrműves szakmában. Többnyire a Facebookon vagyunk jelen - Atilla bőrművész műhely néven (https://www.facebook.com/Atillaostora/). A weboldalunk folyamatosan megújulás alatt van és keressük a módját annak, hogy végre normálissá váljon. Vásárokba csak az őrségben járunk, de nem eladási szándékkal, hanem inkább amolyan kiállítás-jelleggel. Mivel mi csak kézzel dolgozunk és semmilyen gépünk nincs, ezért nem nagyon van időnk annyi terméket felhalmozni, amiből nagyobb standot fel lehetne tölteni, de próbálkozunk apróságokkal - mint kulcstartók, apró talizmánok -, és persze a helyszínen lehet előrendelni, akár előleget is fizetni a termékeinkre.

A legnagyobb elismerés számunkra az, amikor azt látjuk, hogy az embereknek tetszik, amit csinálunk. Amikor látjuk, hogy boldogságot szereztünk neki a tárggyal, amit rendelt, mikor olyant mondanak egy munkánkról, (pénztárca) hogy „boltba nem viszem, hogy ne lássák, csak a templomba fogom elővenni, mert annyira nagyra tartom”.  Nekünk ez a legnagyobb díj, elismerés.
Azért van egy elismerés, amire igazán büszke vagyok: az Őrállók Alapítvány elismerése, akiknek a katonai táboraiban rendszeresen be vannak mutatva az általuk rendelt tegezek, tarsolyok, övek, mint élő történelmi kellékek.

Az Atilla Bőrművész Műhely nevében:
Kelemen Andor bőrműves és Kósik Szilvia ékműves.

Pin It
contentmap_plugin

Ajánlott cikkeink

  • A zólyomi várkastély

    A zólyomi várkastély, TájGazda

    A Szlovákia területén található legmutatósabb gótikus-reneszánsz magyar várat Zólyom városában, egy kisebb dombon találjuk. Jelenleg a Szlovák Nemzeti Galéria használja, állandó és ideiglenes

     
  • A minőség mindenekelőtt

    Kiss Húsműhely, TájGazda

    A kínálat gazdag, a vállalkozás kicsi. Cél a kifogástalan minőségű termékek készítése, az ősi hagyományos receptek mellet a haladó fűszerezéssel előállított termékek és ezzel egy időben a példamutatás.

     
  • HACE

    Hiros Csilla, TájGazda

    Hiros Csillát sokszor egyszerűen varrónőnek titulálják. Viszont, ha jobban szemügyre vesszük munkáit és meglátjuk, hogy miből, hogyan és mivé válnak egyes ruhadarabok a kezei közt, nyilvánvalóvá válik számunkra,

     
  • Újra divat a cserépkályha

    Újra divat a cserépkályha, TájGazda

    Reneszánszukat élik a kandallók, a cserépkályhák és a kemencék. Néhány évtizeddel a fejlődés, a látszólagos foszilis-energiabőség szorította ki azokat a használatból.

     
  • Az úthengerek mekkája

    Az úthengerek mekkája, TájGazda

    Személy szerint, nekem az első találkozásom egy úthengerrel gyerekkoromban volt, kb. 5-6 éves lehettem. Akkoriban aszfaltozták az utakat a falunkba. Lassan haladtak egymás után és tömörítették

     

Az én termékem

Tájérintő

Ugrás a tetejére