Kárpátalján a Bereg-vidék egyik magyarlakta településén, Bótrágyon különleges módját találták meg a helyi hölgyek a közösségépítésnek és hagyományőrzésnek: kézimunkakört alapítottak,
amit a már említetteken kívül jótékonysági céllal is működtetnek.
A kézimunkakör vezetője, Tar Emese 13 évvel ezelőtt, kisebbik gyermeke születését követően kezdett a korábbinál gyakrabban tűt és cérnát forgatni a kezében. Néhány alapvető öltésforma, a lapos öltéses varrás, a keresztszemes hímzés ismeretét édesanyja és nagymamája hagyományozta rá. Közülük is ez utóbbi áll hozzá a legközelebb, mert ennél számolni is kell az öltéseket, ami testhezálló a végzettségét tekintve közgazdász hölgyhöz. Ismereteit a kézimunkák terén előbb Magyarországról vásárolt szakkönyveknek, később pedig a kézimunkakör tagjainak köszönhetően bővítette. Itt tanulta meg pl. a kalotázás technikáját is, aminek lényege, hogy a szálak elvarrása után ki kell vagdalni az anyagot, amihez a türelmen és a pontosságon kívül az öltések számolása is szükséges. Ezzel a technikával karácsonyfadísz, kis csengő, húsvéti tojás „öltözéke” is született már kezei alatt. Életének eddigi legnagyobb munkája egy 98 színt tartalmazó keresztszemes hímzéssel készült kép volt. Ennek elkészítésére 8 hónapnyi szabadidejét szánta.
A hagyományőrző kézimunkakör a Bótrágyi Református Gyülekezet berkein belül, három éve működik. Helyi asszonyok hozták létre elsősorban hagyományőrző és közösségteremtő céllal. Heti egy alkalommal, 1,5–2 órára ülnek össze a tagok, hogy egymás társaságában dolgozzanak varrásaikon, ezzel együtt átadva tudásukat a többieknek. Évi két alkalommal, advent idején és Virágvasárnapon jótékonysági vásárt szerveznek. Az eladott munkákból befolyt összegből az elmúlt két évben a templomkertet építették-szépítették a hölgyek: sziklakertet alakítottak ki, fát ültettek, térköveztettek. Ebben az évben pedig a templom padjait kárpitozták le.
– Nagyon kevés olyan hely van, ahol a kézimunkakörhöz hasonlóan élő kapcsolatban tudnak lenni egymással az emberek – mondja Emese. – Mi nemcsak telefonon beszélgetünk egymással, hanem rendszeresen összejövünk, jókat beszélgetünk, közben új technikákat tanulunk meg egymástól. Így át tudjuk adni a fiataloknak is a kézművességnek ezen fajtáit, amiket nagyanyáink még nagyon jól tudtak, mi viszont már kezdjük elfelejteni. Csapatépítésnek is jók az ilyen alkalmak. Közös az élmény és a siker is, amikor egy-egy darab elkészül. Az időtöltésen kívül pedig hitben is tudunk épülni az összejöveteleknek köszönhetően, mert minden találkozónkat imával kezdjük és zárjuk, hálát adunk Istennek minden alkalomért, amikor összejöhetünk.
Espán Margaréta
